1862-ben a „dacos különc ifjú” – ahogy egyik rokona jellemezte – megbízást kap, hogy utazzon Londonba a világkiállításra. Itt keresi fel a híres tűzoltó gárdát a „Fire Brigade”-ot, hogy megtapasztalja a tűzoltás rejtelmeit. Ennek egy korábbi tűzeset az oka, ami Nagycenken történt, ahol Zichy gróffal együtt vettek részt a mentésben. Akkor született benne a vágy, hogy megszervezze a tűzoltó egyleteket Magyarországon. A londoni tűzoltó parancsnok Shaw Eyre Massey, később így emlékszik erre az időszakra egy levélben: „Sok idegen jött hozzám az elmúlt tíz évben, hogy tűzoltói gyakorlatra tegyen szert, és azt elsajátítsa, de egyik sem vette magának a fáradtságot, hogy azt olyan gyakorlatiasan és behatóan tanulmányozza, mint Ön.”
Ez azt jelentette, hogy gróf Széchenyi Ödön vette a fáradtságot és bizony tömlőt cipelt, pucolt, vagy éppen halzsírral kente be azt, amikor az volt a feladat. Nagy megbecsülés és tisztelet övezte elszántsága és komoly lelkesedése miatt. Bizony jellemző rá ez a küzdelem és a munka, kitartás, emberszeretet és türelem.
Angliában készíttet egy hosszú csónakot magának és a Dunáig szállíttatva azt, evezve jön haza Pestre. A sport iránti szeretetet apja nevelte a két fiúba, Bélába és Ödönbe. A fiatal gróf választmányi tagja az újra egyesülő Budapesti Hajósegyletnek. Ez az egyesület később rendszeresen evezősversenyeket szervez, Ödön gróf tevékeny részvételével, illetve igazgatása alatt. Több versenyen ő maga is indul.
Sok utazást tesz, hol Velencében, hol Egyiptomban tűnik fel, amikről rendőrségi jelentések tanúskodnak, mivel állandóan titkosrendőrök szegődtek nyomába, megnehezítve munkásságát, befeketítve személyét. Tudniillik az 1848-as forradalom után mindenki gyanús volt, aki magyarsággal, vagy politikával foglalkozott. Nem volt ez másként a kiegyezés után sem, főleg annak a Széchenyinek fiaként, aki annyit tett az országért és annyiszor szállt szembe az osztrák hatalommal. Megpróbálja megszervezni az Első Magyar Utazási Társaságot, azonban ez a terve kudarcba fullad, az alapító tagok ellanyhulása miatt.
Az Első Magyar Gőzhajózási Társulat megalakítására mozgalom jött létre, melybe a gróf is bekapcsolódott. A Balatonon szintén támogatja a Balatoni Yacht Egylet létrejöttét. A Dunagőzhajózási Társaságtól engedélyt kér, hogy hajóikon önkéntes szolgálatot teljesítsen, mindezt azért, hogy tapasztalatot szerezzen ahhoz a hajózási, vízi munkához, amit apja megkezdett és ő folytatni kíván. Végül hajóskapitányi vizsgát tesz, hogy az általa építtetett „Hableány” nevű piciny gőzössel 1867 tavaszán Párizsba utazzon a Duna-Majna-Rajna-Marne végül a Szajna útvonalon. Az utazásra éveket készült, földrajzi és vízügyi kutatásokat végzett, hogy mi módon tudna folyami úton eljutni a párizsi világkiállításra. Az úttal el akarta érni, hogy az ország vízi úton összeköttetést szerezzen a nyugattal. Célszerű itt szem előtt tartani, hogy nem volt akkor még összefüggő vasútvonal, amin ugyanezt meg lehetett volna tenni és így az utazás, az áruszállítás, a kereskedelem élénkülését remélte.
A hosszú úton rengeteg akadály gördült elé, fárasztó és embert próbáló út volt. Szilárd jelleme, türelme, elszántsága segítette sikerének eléréséhez. Az útról naplót vezetett, ebből tudjuk, hogy mennyi várakozásra kényszerült, hol a zsilipeknél, hol pedig egy-egy meghibásodás miatt. Mindjárt az indulás után elromlott egy alkatrész, de Pestre már visszajönni nem akart, így vontatva jutott Bécsig, ahol kijavíttatta az alkatrészt. Az út során aztán végig hasonló nehézségek kísérték. Ugyanakkor a német városokban közönség fogadta, a lapok írtak róla. Minél közelebb került úti céljához, annál nagyobb volt a kíváncsiskodók serege. 1867. május18-án érkezett meg a Szajnához. Óriási érdeklődéssel fordultak felé és a „Hableányt” aranyéremmel díjazták, őt magát pedig a francia becsületrenddel tüntették ki.
III. Napóleon személyesen kétszer is felkereste a Szajnaparton ringatózó hajót és tulajdonosát Széchenyit. A hajót pedig a VI. csoport 66. osztályába (gépek) sorolták, így sikerült felhívnia hazájára a figyelmet. Az ezerszámra csodájára járó közönség még nem látott magyar lobogót a Szajnán és hitetlenkedve hallotta a megtett utat, eddig ez elképzelhetetlennek tűnt, végig a csatornákon egy ilyen vállalkozás, amit ő tett meg elsőnek. Az év végéig még mintegy húsz hajó és csónak tette meg ugyanezt az utat, ami szintén bizonyítja tettének óriási fontosságát, mivel felhívta a figyelmet a folyók és vízi utak szabályozására, aminek lehetőségét azon országok fogták fel gyorsan és aratták le a hasznát, amelyeken keresztülhajózott.
Még mielőtt Párizsba ment volna, beadott egy kérvényt, és engedélyt is kapott egy gőzkomp létesítésre Buda és Pest között. Mivel a forgalom egyre nőtt és a Lánchíd mellett szükség volt más átjárási megoldásra is, a láncgőzhajó üzembe helyezését ötlötte ki. Társaságot hozott létre, azt tervezték, hogy összekötik a vasúti indóházakat lóvasút járattal, ami a kompon elhelyezett síneken átkelhet a Dunán. Ez az ügye is ellehetetlenült – mivel az állam új híd építésén gondolkozott, majd kijelölte a helyét is, így teljesen céltalan lett volna a forgalom lebonyolítására gőzkompot beállítani. A társaság kimondta a felszámolást.
Ezek a tervek sokszor a szándékos hátráltatás, az érdektelenség vagy értetlenség miatt hiúsultak meg. Nem így az „emelőgép” – a Buda-vári gőzsikló. A párizsi világkiállításon járva látta meg azt az emelőszerkezetet, ami a palota tetejére szállította fel a közönséget. Innen jött az ötlet, hogy olyan közlekedési eszközt hozzon létre, ami megkönnyíti a várba való nehézkes feljutást, nagyobb tömegek számára. Az ott lakókon kívül a hivatalnokok és a várba fellátogató kíváncsi turista népek nagy örömmel fogadták a berendezést, amit 1870-ben adtak át. Február 15-én megtartották a fékpróbát és amíg a hatóság megadta az engedélyt a közforgalomba helyezésről, addig ingyen szállították az utasokat. A gőzsikló nagy sikerén felbuzdulva Wohlfart Henrik mérnökkel együtt Konstantinápolyba utaztak, hogy ott hasonló siklót építhessenek. Sajnos azonban ez a terve sem sikerült.
Még 1869-ben adott be kérvényt a Zugligetben a Disznófőig kiépítendő emelő gépre, ami a várba vezető siklóhoz hasonlatos lenne. A vállalkozáshoz az anyagi erőt nem tudta összeszedni, így 1873-’74-ben Svábhegyi Fogaskerekű Vasútként, mások által valósult meg, de az eszme mégiscsak Széchenyi Ödöntől származott.
Angliából 1871-ben közúti gőzmozdonyt hozatott, amivel az volt a célja, hogy a lóvasúttal kapcsolatos sínfektetési, karbantartási és lótartási nehézségeket kiküszöbölje. A lóvasút hálózatot ha nem is felváltani, de kiegészíteni akarta, az egyre nagyobb közlekedési igények kielégítése végett. Tett is néhány próbautat, az elsőt június 23-án éjszaka. A Tüköry-gáttól a Váci úton a Városház térre, majd a Lánchídon átkelve az alagúton keresztül a budai indóházig, majd vissza a gőzsiklóig. A hatóságok azonban nem adtak engedélyt a jármű üzemszerű forgalomba állítására, így ez a terv is ködbe ment.
Széchenyi Ödön gróf, amikor Konstantinápolyban járt 1870 júniusában, éppen pusztító tűzvész után érkezett. A június 5-i tűzvészben leégett az angol követség háza, az olasz színház, az amerikai és a portugál konzulátus, a francia fürdők, a német szeretetház, az örmény-katolikus és katolikus érsekség épületei. A követségek és konzulátusok közbeléptek a török portánál, hogy a város védelmére rendszeres tűzoltóságot szervezzen meg. Mivel Széchenyi éppen ott járt, felajánlotta a segítségét, hogy magyar mintára felállítja a hivatásos és önkéntes tűzoltóságokat. Gyakorlatilag nem történt semmi, 1873-ig húzódott az ügy, közben pusztító tűzvészekkel. 1873-ban a külföldiek erőteljesen panaszkodtak a török hatóságoknál, hogy az ígéretek ellenére nem történt semmi. Természetesen közben is sok nyugati érdekeltségű épületet ért tűzkár, de ’73-ban megint nagyobb számban. 1874 elején már nagyon határozottan szorgalmazták a külföldi követségek a tűzoltóság létrehozását és jelöltjük Széchenyi volt, akinek addigra Európa szerte már ismert volt a neve, mivel a magyarországi tűzoltóságok megszervezésével és elért eredményeivel a legjobbak között voltak tűzoltói. A szultánra az orosz nagykövet is óriási nyomást gyakorolt, de természetesen ő orosz tűzoltótiszteket akart Konstantinápolyba hozatni. Ezzel a kezdeményezéssel szemben az európai összefogás majdnem kevésnek bizonyult. Az orosz követ tűzoltókat hozatott és nagyszabású bemutatót tartott. Széchenyi időben értesült a dologról és ő is tűzoltókért küldetett, akik pár nappal az orosz bemutató után megmutatták saját felkészültségüket. A szultán a fegyelmezett katonás csapat pontos és összeszokott gyakorlata láttán, ami szinte hang nélkül, gyorsan és látványosan zajlott le, számot adva szakértelemről, felkészültségről, bátorságról és, csapatszellemről, azonnal megbízta Széchenyit, hogy az ő szervezésében – magyar mintára – hozza létre a török tűzoltóságot.
Természetesen mostoha körülmények között és rengeteg előítélettel, nehézséggel, anyagi gonddal kellett megküzdenie, csapatot alakítania, felszerelnie a tűzoltóságot. Az évekig tartó munka olyannyira elhúzódott, hogy végül Konstantinápolyban maradt a gróf, ott is halt meg 1922-ben. Közben többször hazalátogatott, tervezte hazaköltözését, de nem adódott rá alkalma és módja. A török-görög háború, majd az első világháború és Trianon megviselte a grófot, örömét a tűzoltóságban, a szolgálatban lelte. Idős korában is kijárt a tüzekhez, irányította az oltást. Az egymást váltó török szultánok megbecsülték, több kitüntetést, rangot kapott, állítólag ő volt az első keresztény, aki a Pasa vagy Basa címet úgy kapta meg, hogy nem kellett hitét elhagynia és a muzulmán hitre áttérnie. Széchenyi basa a legnagyobb rangú tábornokok közé tartozott, temetése katonai és tűzoltó megemlékezés mellett a szultán képviselőivel török-magyar temetés volt, Isztambulban a pasa-gróf végrendelete szerint.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért rendelkezett úgy a gróf, hogy ott legyen eltemetve? Erre szerény és rövid magyarázatként meg kell jegyezni, hogy első feleségével megromlott a viszonya és mivel elválniuk nem lehetett a katolikus egyház szabálya szerint, különköltöztek. Húsz évi különélés után, felesége meghalt és a családi sírboltba temették. Széchenyi gróf később újraházasodott és újabb gyermekei születtek. Életét új családjával Konstantinápolyban élte le, ott élt mintegy 50 évet. Felesége és egy évesen elhunyt György fia is ott volt eltemetve, így számára világos volt, hogy ott kíván szeretteivel eltemetve lenni, ahol élete sikeres részét leélte. Nem tekintette ettől még idegennek a magyar hazát, még ha az kivetette is őt. Gyermekeit magyarul taníttatta, magyarnak nevelte, olyannyira, hogy azok ide vissza is tértek, igaz nekik is sokszor mehetnékjük támadt, mint nagy elődeiknek.

Felhasznált irodalom: Dr. Roncsik Jenő: Gróf Széchenyi Ödön