Ekkortájt még a szilárd burkolatú utak hiányában a kisvasutak voltak a legolcsóbb és legmegbízhatóbb eszközök a különféle szállítási feladatok ellátására. Ahol a lovaskocsik és később a teherautók már elsüllyedtek a sárban, ott a kisvasutak még ugyanúgy el tudták látni feladatukat. A kisebb jelentőségű és forgalmú vonalakon lovakat használtak a kocsik mozgatására, majd a vasutak fejlődésével szerepüket fokozatosan átvették a gőzmozdonyok, persze elsősorban a forgalmasabb vonalakon. Sok kisvasút vonala mentén a személyszállításra is nagy igény mutatkozott, ezért előbb-utóbb a korlátozott személyszállítást is beindították, eleinte általában csak házi készítésű személykocsikkal. A kisvasutak egyre népszerűbbek lettek az utazóközönség körében, sok helyen ezek jelentették az egyetlen biztos közlekedési eszközt, amivel az elszórt tanyák, falvak lakói eljuthattak a központibb településekre. Az 1950-es évek elején kezdtek nagyobb számban elterjedni a dízelüzemű mozdonyok, a ma is sok helyen használt C-50-esek gyártásának köszönhetően, valamint ekkor jelentek meg az akkor korszerűnek számító, ám többségében még ma is használatos személykocsik is.
A kisvasutak II. Világháború utáni intenzív fejlődése kb. a 1960-as évek derekán tört meg, amikorra a pályák állapota már jelentősen leromlott, és nagyobb teret nyert a közúti árufuvarozás. A kisvasutak sorsát az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció pecsételte meg, ami a „gyenge forgalmú” nagyvasúti mellékvonalak mellett a keskenynyomközű vasutak teljes felszámolását tűzte ki célul gazdaságossági okokra hivatkozva. Az ezeken lebonyolított forgalmat közútra kívánták terelni, a személy- és áruszállítást egyaránt. Ezek után sorra szűntek meg a különböző, korábban nagy jelentőségű kisvasúti hálózatok, nemegyszer egész térségek tiltakozása ellenére. A többi csodával határos módon megmaradt vonalon az 1990-es évek közepéig a folyamatos leépülés volt megfigyelhető, amikorra a nyereséget hozó teherforgalom szinte mindenütt megszűnt, és a turistaforgalom vált meghatározóvá. Mára mindössze csak 22 üzemelő kisvasút maradt ránk, melyek hossza összesen 488 km az egykori 8000 helyett. Az 1990-es évek második felétől azonban pozitív irányt vett a kisvasutak ügye. 1995-től A Magyar Közlekedési Közművelődésért Alapítvány kezdeményezésére megrendezésre kerül a Kisvasutak Napjai programsorozat, amely a népszerűsítést, és a kisvasutak turizmusban betöltött szerepét kívánja elősegíteni. Elismerésre méltó a Kisvasutak Baráti Köre (KBK) Egyesület tevékenysége, amely tárgyi emlékek megőrzésével, felkutatásával foglalkozik, valamint 2000-től a kemencei kisvasutat üzemelteti, melyet szintén ezen egyesület tagjai újítottak fel társadalmi munkában.
A széles körű összefogás hatására elmondható, hogy fejlődés indult meg, növekszik az utasforgalom, sok helyen gőzmozdonyokat újítottak fel, vagy szereztek be, hogy ezzel is a turistaforgalmat élénkítsék, sőt többfelé még új vonalszakaszok is épültek. A ma üzemelő kisvasutak vadregényes tájakon, hegyek, völgyek között kanyarogva Magyarország legszebb tájaira viszik el az oda látogatót, miközben sok természeti szépséget, kulturális örökséget tekinthet meg.